Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Könyv arról, hogyan vesztegetjük el az időnket

2008.12.17

   Michael Ende olyan író, aki fantáziájával világokat teremt, és ezt arra használja, hogy az emberek kicsit többet gondolkodjanak arról, hogy nem töltenek-e túl sok időt az élet gondjaihoz tapadva, sokszor holtfáradttá dolgozva, rohangászva magukat estére, és hagyják, hogy a sok megoldandó feladat és gond elvonja őket az igazán fontos dolgoktól, mint család, barátok, tervek szövögetése és a nyugodt, vidám kikapcsolódás. Én is saját bőrömön éreztem a "szürke urak" tevékenységét, sose volt időm semmire és sok volt a gondom, de végül sikerült átverekednem magam rajta, és ez ennek a könyvnek is köszönhető. Mese, de nem gyerekeknek {hiszen mikor van nekik időhiányuk?

   Az emberek elvesztették a mesélés képességét, ami a régi világban olyan fontos volt, hiszen a történéseket és tanításokat mesébe szőtték, így adták tovább a családi és egyéb eseményeket; és ezek az idővel alakultak, átalakulgattak, ezekből lettek a népmeséink is. Nagy kár, hogy ma már csak elvétve találkozhatunk egy-egy rádióműsorban vagy előadáson ilyen mesélőkkel, hiszen az otthoni (nem könyvből való!) mesélés már szinte kiveszett.

   Álljon itt egy részlet Momo című könyvéből, amit olvasva azon gondolkodhatunk el, hogy miért is mindig túl kevés az időnk. Az író nagyon ért ahhoz, hogy a probléma, az időhiány köré csodálatos világot építsen, a mese pókhálófonalába fonva adja elénk, ebből bogozódik aztán szépen le a gondolat.


 

 

   " Van egy nagy, mégis egészen hétköznapi titok. Mindenkinek része van benne, mindenki ismeri, de csak kevesen gondolkodnak el rajta. Ez a titok az idő.                                                                         

Van naptár, van óra, hogy mérje, de ez mit se jelent, hiszen mindenki tudja, egy-egy óra néha egész örökkévalóságnak tetszhetik, el is suhanhat, akár egy pillanat - attól függ, mit élünk meg abban az órában.  Mert az idő élet. Az élet pedig a szívünkben lakik.

   S ezt senki se tudta jobban, mint a szürke urak. Senki se ismerte úgy az óra, a perc, sőt egyetlen másodperc értékét az életükben, mint ők. Persze úgy ismerték, ahogyan a pióca ismeri a vér ízét, s így is cselekedtek.

   Terveket koholtak az emberek idejét illetően. Nagyszabású és gondosan előkészített tervek voltak. A legfontosabb az volt nekik, hogy tevékenységüket senki ne vegye észre. Észrevétlenül megtapadtak a nagy város életén, hozzáférkőzve annak lakosaihoz. S lépésről lépésre, föltűnés nélkül hatoltak naponként előre, s birtokba vették az embereket.

   Itt volt például Fusi úr, a fodrász. Nem volt épp világhírű hajdonász, de az utcájában megvolt a tekintélye. Nem volt se szegény, se gazdag. Az üzlete a város közepén kicsi volt, egy inast tartott.

  Egy nap Fusi úr az üzlete ajtajában állt, s vendégre várt. Az inas szabadnapos volt, Fusi úr egyedül volt. Nézte, hogyan csobog az eső az utcakövekre, borús nap volt, s Fusi úr lelkében sem sütött a nap. "Így telik az életem - töprengett -, csattogtatom az ollót, fecsegek szappanozás közben. Egyáltalán, mi marad nekem az életből. Ha egyszer meghalok, olyan lesz, mintha sose is léteztem volna."

   No, ez nem úgy volt, mintha Fusi úrnak bármi kifogása lett volna a fecsegés ellen. Nagyon is szeretett csevegni, nézeteit a vendégeknek bőven föltárni s meghallgatni őket, miként vélekednek. Az ollócsattogtatás meg a szappanhab is ínyére volt. A munkája mindig jókedvre hangolta, s tudta, hogy jól csinálja. Kivált az áll alatti borotválás, szőrrel szemben, volt a gyöngéje. De mégis vannak pillanatok, amikor minden ilyesmi elveszíti fontosságát. Ez bárkivel előfordulhat.  "Semmi értelme az életemnek - morfondírozott most Fusi úr. - Mert hát ki vagyok én? Egy kis fodrász, ennyi lett belőlem. Ha az igazi életet élhetném, egészen más ember volnék!" 
Hogy milyen az igazi élet, arról Fusi úrnak valójában kevés fogalma volt. Csak valami jelentőset képzelt, valami különösen előkelőt, ahogyan ez a képes újságokban látható."

 

  ..." A fogadalom, hogy takarékoskodik az idejével, úgy benne csimpaszkodott a lelkében, mint horog a halban. S aztán jött az első vendég ezen a napon.  Fusi úr mogorván kiszolgálta, mellőzött minden fölös kedvességet, hallgatott, s valóban, félóra helyett húsz perc alatt elkészült.

   Ugyanígy volt eztán minden vendéggel. A munkája ilyenformán már csöpp élvezetet se okozott neki, de hát az nem is volt fontos. Az inasa mellé még két segédet is beállított, s nagyon ügyelt, egy percet se vesztegessenek el. Minden kézmozdulat pontos terv szerint ment végbe. Fusi úr üzletében mostantól a következő tábla volt kifüggesztve: " A megtakarított idő kétszeres idő!"

   Daria kisasszonynak tárgyilagos hangú levelet írt, hogy idő hiánya miatt eztán sajnos nem látogathatja. A papagáját eladta egy állatkereskedésnek. Anyját egy jó, de olcsó otthonba dugta, s havonta egyszer meglátogatta. S minden egyébben is követte a szürke úr tanácsait, hiszen azokat már úgy tekintette, mint saját elhatározásait.

   Egyre idegesebb és nyugtalanabb lett, mert egyvalami különös volt: mindabból az időből, amit megtakarított, neki valóban semmi sem maradt. Rejtélyes módon egyszerűen eltűnt, s többé nem volt. Napjai eleinte észrevétlenül, később nagyon is észrevehetően rövidültek. Észbe se kapott, máris elmúlt a hét, a hónap, az esztendő, s a következő, aztán meg az arra következő esztendő.

   Mivel a szürke úr látogatására nem emlékezett, kérdőre kellett volna vonnia komolyan önmagát, hova lett ez a sok idő. De ezt, akárcsak a többi időtakarékos, nem tette meg. Mintha valami vak eszeveszettség szállta volna meg. S ha olykor rémülten vette észre, hogyan rohannak, száguldanak el napjai, utána annál konokabbul takarékoskodott.

   Nemcsak Fusi úr járt így, hanem sokan a nagy város lakói közül. Naponta szaporodtak, akik már egyebet se tettek, mint az idővel takarékoskodtak. S minél többen lettek, annál inkább nőtt a követőik száma, hiszen azok is, akik eleve nem akartak, kényszerűen a nagyobb résszel tartottak.

   A rádióban, a televízióban, az újságokban naponta szó esett az újabb s újabb időmegtakarító berendezések előnyeiről, dicsérték őket, mint az emberi szabadság és az "igazi" élet megteremtőit. A házak falán, a hirdetőoszlopokon plakátok jelentek meg, rajtuk mindenféle ábrázolása a boldogságnak. " .. " A valóságban azonban minden másképp festett. Bár az időtakarékosok jobban öltöztek azoknál, akik az amfiteátrum környékén laktak. Több pénzt kerestek, s többet is tudtak költeni. De kedvetlenek voltak, keserű képet vágtak, barátságtalan és fáradt volt a tekintetük. Az a szólás, hogy "Eredj csak Momóhoz", előttük persze ismeretlen volt. Senkijük nem volt, aki úgy hallgatta volna őket, hogy ettől okosak, békülékenyek és jókedvűek legyenek.  De ha lett volna is olyan - nagyon kétséges, hogy elmennek-e hozzá, hacsak nem lehetett volna ezt is pillanatok alatt elintézni. Másképpen elveszett időnek vélték volna. Úgy gondolták, még a szabad idejüket is ki kell használniuk, s rohanvást annyi szórakozásra, kikapcsolódásra szert tenniük, amennyire csak lehet.

   Már nem tudtak igazán ünnepelni, se vidáman, se komolyan. Álmodozni nekik szinte bűnténynek számított. Legkevésbé azonban a csöndet viselték el. Ha csönd volt, félelem szállta meg őket, mert megsejtették, valójában mi is történik az életükkel. Így hát zajt csaptak, ahol a legparányibb csöndet sejdítették. Ez persze nem vidám lárma volt, mint mondjuk, a játszótér lármája, hanem dühödt és rosszkedvű, s mindez napról napra jobban megtöltötte a várost."

   ..."S végül a nagy város látványa is mindjobban átalakult. A régi negyedeket lebontották, új házakat építettek, ezekről mindent elhagytak, amit fölöslegesnek véltek. Takarékoskodtak azzal is, hogy olyan házakat építsenek, amilyenek illenének a bennük lakó emberekhez; így ugyanis csupa különböző házat kellett volna építeniük. Sokkal olcsóbb és időtakarékosabb volt egyforma házakat építeni."